A két város eszkatológiailag hatalmas távolságra van egymástól, ám a földi létezésben a két civitas (város, vagy tovább értelmezve: közösség) menthetetlenül összekeveredett, és eme két város – ahogy Joseph Canning fogalmaz – "csak az utolsó ítéletkor fog szétválni" (Canning, 2002:69). A földi városnak semmi köze az ember túlvilági céljaihoz. Míg Isten városa az emberek olyan közössége, amelyet a szeretet törvénye hat át, addig a világi város az a hely, ahol a hívő keresztényeknek fizikailag szükségszerűen egzisztálniuk kell, de ha az igazságosság nem hatja át a létezés e földi szféráját, akkor valójában nem beszélhetünk másról, csak egy kiterjedt rablóbandáról. A két elméleti irány közül a középkor jelentős részében az első irány dominált, a földi bűnös világban működő hatalom és az igazi, keresztény, lelki világ radikális szembenállása sokáig inkább az olyan eretnekmozgalmakban volt jelen, mint például a katarok. A reformáció egyik eszmetörténeti fő jelentősége éppen az volt, hogy a világi hatalom és az egyház kapcsolatát nem csupán politikai-hatalmi problémaként kezelte, hanem az egyén lelkiségének egy fontos kérdését is felvetette: szabad-e tennie és képes-e tenni a világi hatalom az egyén lelki üdvéért?
"Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket! " (Jn 13, 34)Ahogy hallgattam a Reformáció 500. évfordulójának nemzeti emlékünnepét a Duna TV-n, egy komoly üzenet ütötte meg a fülemet, amit így tudnék összefoglalni: Térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot! Ez pedig eszembe juttatta életemnek egy nagyon meghatározó eseményét: amikor újra megtértem a katolikus hitbe, amikor "reformáltam". Provokálónak tűnhet ez a kifejezés, így, ebben a kontextusban, de had fejtsem ki, hogy miért is bátorkodtam ezt használni. Katolikus általános iskolába jártam, és nagymamám révén otthon is katolikus nevelést kaptam. Hitemnek tehát volt egyfajta gyermekkori alapja. Viszont ez az alap mégsem tudott mély gyökeret verni bennem. Nem éreztem a hitemet olyan komoly dolognak, hogy azt életem központi részévé tegyem. Valójában ez az idézőjeles "hit" is csak annyit jelentett, hogy reggel, este, meg étkezéseknél imádkozni kell, van osztály- és iskolamise, ahol csöndben kell figyelni, és van hittan. Ennyi. A magam szekuláris tinédzser gondolkodásával mégis egyházi középiskolába mentem tovább (ki tudja miért…).