A képeken keresztül Chaplinnek sikerült a Tomániában hatalomra jutó Hynkellel azonos fizimiskájú borbélysegéd kalandos történetét egy gazdagon rétegzett burleszk filmnyelven keresztül ábrázolnia, aminek vizuális esztétikája önmagában reflektálhatóvá teszi, hogy a film még a második világháború esszenciájának tekinthető események (így a holokauszt) előtt keletkezett. És épp ez az a perspektíva, aminél fogva Chaplin filmje ma is élvezhető, még akkor is, ha a második világháború és főként Hitler ábrázolásával már teljesen más utakon jár a művészettörténet, s a pátosszal kapcsolatos ízléskategóriáink sem feltétlenül korrelálnak a film hangulatvilágával. A Vígszínház előadása mindezen buktatókat szemmel láthatóan inkább megkerüli, mintsem tudomást vesz róluk. Így A diktátor színpadi adaptációja – végül is logikus módon – kapcsol copy-paste–üzemódba, s inkább lohol reménytelenül a film után, mintsem kísérel meg bátrabb esztétikai kockázatokat vállalni. Az Eszenyi Enikő rendezte est tartópillére kétségkívül ifj.
A diktátor gondolatisága egyébként meghökkentő módon vág egybe Filippov Gábor a demokrácia és parancsuralom közti "szürkezónában" világszerte éledező és erősödő "hibrid rendszerről" szóló tanulmányával. Filippov megfogalmazása szerint, "hogy Magyarországon többé-kevésbé szabadon lehet bírálni a hatalmat, nem annak a jele, hogy »semmi gond a demokráciával«, hanem annak, hogy a hibrid rendszerek »ésszel« alkalmazzák az elnyomás finomhangolt eszközeit. […] Összességében a hibrid rezsimek fő erőforrását a demokratikus díszletek és a kritikus mértékű társadalmi »betegségtudat« hiánya jelenti. Csak addig merészkednek, és csak olyan eszközöket használnak fel, hogy a demokratikus látszat ne sérüljön. " A hibrid rendszer gyenge pontja | Magyar HangEgyetlen helyen lehet legyőzni – nem az utcán, nem a parlamentben és nem a választási kampányban. A kultúrába kell visszavonulni, mert az a pénzes proli Fidesz-elit számára maga a dzsungel. Az alapkérdés persze az, hogy ideiglenes állapot-e, ami mára NER címén kialakult.
Előadás közben Vecsei H. Miklóst gyanítottam a szöveg mögött, és mivel a színlapon a színpadi változat létrehozói közé sorolták (Vörös Róbert és a rendező mellett), lehet, hogy nem is tévedtem, és valóban ő írta a beszédet – a szellemisége feltétlenül érezhető rajta. A szövegkönyv és annak megvalósítása elég pörgős lett, valóban gyorsan történnek a váltások, és azért csak elámulunk azon, ahogy egy pillanat alatt felemelkedik egy lépcsősor, és már el is indul a következő jelenet. Viszonylag régen láttam ilyen előadást, amelyikben ennyi változást ilyen gyorsan meg tudtak valósítani. Záporoznak ránk a hatások, ahogy ezt megszokhattuk már a filmekből, de vannak benne lassítások is: a címszereplő és szerelme (Szilágyi Csenge) jeleneteinél mintha megállna az idő. Szilágyi Csengével Nyilván az előadást másként nézi az, aki jól ismeri ezt a filmet, és sokat látta Chaplin más filmjeit is, de azt hiszem, hogy a legtöbb nézőt többnyire leköti az eseménysor még akkor is, ha ismeri a végkifejletet.