Két órám volt a busz indulásáig. Megtaláltam a kocsiállást, Pozzallo–Modica– Scicli–Donnalucata, vettem egy jegyet, 9, 20. Családok kerülgették egymást a zebrán, parkolóból ki, parkolóba be, a fiatal férfiak vastag kötött, az apukák vékony bőrsapkában, az asszonyok sapka nélkül, festett, csillogó hajjal, szépen megfésülködve. A parkolón túl az Etna csúcsát néhány apró felhő csipegette, mint a kalauzhalak a nagy ragadozót, az ég kék színskála vásznaként feszült a hegy és a sztratoszféra között, pasztell, ultramarin, messze-kék. Visszamentem az épületbe, vettem egy arancinót, egy kávét, kiültem a napra, és nagyot haraptam a kerozinszagú reggel levegőjébe. Izzadságcsepp folyt végig a hátamon, a pulóvert levettem, felhívtam anyámat. – Marcikám? – Szia, Mamika. – Édes Marcikám, ott vagy? – Itt vagyok, igen, a reptéren vagyok. – Gyönyörű? – kérdezte anyám. A hangja, mint a szélcsengőé, csendült, csilingelt, zengett, a fülem bedugult az öröme áramlásától. Anyám hangja volt ez, valami állandó és örök, a hang, amelybe a világra nyitott életem zárva volt, az örömének hangja: mint a tavasz, mikor rügyezni és zöldellni kezdenek a fák, és énekesmadarak lepik el a lombjukat, gyanta fakad ki a kérgek közül, minden fényesen ragyog, az élet utat tör magának feltartóztathatatlanul, az öröm hangja, hogy amikor nekem jó, akkor anyámnak is jó.
Vagy azt már elhagyta, nem tudom! Írjál neki, mert nagyon el van kámpicsorodva, megint veszekedtek a Stephyvel tegnap. – Áprilisban apuka lesz, bassza meg! Egy telefonja nincsen, egy telefonra nem tud vigyázni, elhagyja, ellopják, eladja, mit akar ez, gyereket, komolyan? – Na, hülyeségeket ne beszélj, ez most már mindegy. – Igen, ez már mindegy. – Segíts neki, rád hallgat. – Dehogy hallgat rám. Igazad van, igazad van, ezt mondja, aztán mindig az ellenkezőjét csinálja, dehogy hallgat rám. Csak úgy tesz, mintha hallgatna – mondtam. Pár hónappal korábban a huszonhárom éves öcsém felhívott, hogy el akar mondani valamit, azonnal megéreztem, hogy a mindössze húszéves barátnője terhes. Mit mondhattam volna! Bólogattam. "De hát anyám is húszévesen szülte a Danit! " De hát anyád is, igen, ő is, ez igaz, mondtam, és bólogattam, miközben a gyerekre gondoltam, és arra, hogy erről ő nem tehet, megint egy ember, aki majd semmiről sem tehet. Biztosan gyönyörű gyerek lesz, tehetséges meg okos, gyönyörű drogos, tehetséges alkoholista, szikrázóan okos fekvőbetege valamelyik pszichiátriai osztálynak, akit a szülei mindennél jobban szeretnek.
Ezzel egy olyan élményt hoznak majd létre, mely teljesen egyedi és megismételhetetlen. Tartsatok velünk! " Varázslatos este volt, amelyen misztikus szférákba repülhettünk Ennyire sok embert még soha nem láttam a Hajógyár estjein az A38 hajón. Amikor a hajó gyomrába értem, azt mondtam magamban, hogy wow, és nem csak azért, mert lényegeen többen voltak, mint vártam. Azért is is elakadt a lélegzetem, mert ez a huszonkét éves, tehetséges fiatal lány tökéletesen uralta a teret. A hangját és a színpadot, a közönséget és a technikát, amellyel dolgozik. Az énekhangja, a népzenei hatások, a trip hop, az electro, a versfeldolgozások és a megteremtett atmoszféra elegye alkotott egy olyan közeget, amelyben egyszerűen csak jó volt lenni. Mellette pedig Oláh Anna festőművész alkotott két, óriási kifeszített vászonra, a dallamok hatására – vagy inkább hatása alatt – mert ahogyan később a kopaszra borotvált lány elmondta: ő nem érzékeli közben a külvilágot. Csak a zene, az ének és az előadó személye létezik.
A hegy lassan fordult, mint egy elnagyolt díszlet egy hatalmas színpadon. Ahogy néztem, mintha önmagamba néztem volna, csend volt, több milliárd tonnányi csend. A mellettem ülő asszony rémülten nézett ki az ablakon, és húsos kezével megszorította a férje húsos kezét. A szemüveg lencséjén át jól láttam gesztenyebarna szemét, a pupillája összeszűkült, és ez a kis bolygó úgy fénylett, mint a lakk. Alacsony, tömzsi emberek voltak, két jegygyűrű, bordó pamutpulóverek, hazafelé tartottak Budapestről. Az asszony félt, féltette az életüket, amelynek biztonságos állandósága már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Irigyeltem ezt a félelmet, ezt az otthont, ezt a lakkszínű bolygót, de idegenkedtem is tőle. Túl sok volt belőle, túl sok volt ebből odalent. A táj színeit néztem, homoksárga és bozótzöld, a tenger sötétjét, mely a narancsfás partoknak feszült, és a gépünk szárnyas árnyékát, amely nagy sebességgel suhant át a koszos város felett. Ott vagyok abban az árnyékban én is, gondoltam, az én testem is, ez a csekély kis súly, egy rágcsáló, egy kártevő súlya.
Iskolatáska Jégszív Kell még egy szó (Honfoglalás) Mikor elindul a vonat Sajtból van a hold Szabadság vándorai Szerelem első vérig Szerelem második vérig 6 Demjén Ferenc Szerelemvonat Desperado Akarom őt Desperado Ég veled Desperado Gyere és álmodj Desperado Legenda Desperado Rajtad múlik Desperado Szomorú alkalom Desperado Tanár úr Desperado Táncolj Desperado Várj rám Desperado & Pál Tamás A csillagokban járunk Dj Szatmári feat. Jucus 100 évet várnék rád Dj Szatmári feat. Jucus Balatoni nyár 2005 Dj Szatmári feat. Jucus Égess el Dobrády Ákos Fekete gyémánt Dolly Roll Arrivederci amore Dolly Roll Bossanova Senorita Dolly Roll Ciao amore Dolly Roll Csak egy szó Dolly Roll Do wah diddy Dolly Roll Hosszú forró nyár Dolly Roll Oh Carrol Dolly Roll Országúti randevú Dolly Roll Sztár volt lollypop Dolly Roll Vakáció Dolly Roll Elpattant egy húr Dopeman Lopni Dupla KáVé A füredi Annabálon Dupla KáVé Fekete vonat Dupla KáVé Ha nem tudom, nem fáj E Echo Gondolsz-e majd rám?
– Gyönyörű? Micsoda, a reptér? – kérdeztem vissza. – Nem, hát nem a reptér, na! – mondta babusgató hangján. – Szép idő van? – Szép. Süt a nap, 19 fok. – Jaj, de jó neked! Itt nagyon hideg van, és ez a konvektorocska rémesen kattog, mindegy, Danika majd megnézi. – Hogy van a lábad? – kérdeztem. – Hát eléggé fájdogál, a fene vigye el! De voltam egy orvosnál, fantasztikus, te azt nem tudod elképzelni, mennyire fantasztikus ember, egy tündér, egy jóságos, egy csodálatos ember, na! Hova mész pontosan? – Sciclibe. – Hol van az? – Innen délre. Mindegy. Majd küldök képeket. – És hol fogsz lakni? – Kivettem egy kis, kétszobás, emeletes lukat egy szűk sikátorban. Egy hónapot biztosan maradok, aztán majd meglátjuk. – Mikor jössz vissza? – Nem tudom. Ha tetszik, ha tudok dolgozni, maradok. – De nincs jegyed visszafelé? – Nincs. Majd veszek, ha már tudom, hogy mikor jövök. – Zsófika mikor megy hozzád? – Huszadikán. Öt nap múlva. – De akkor miért nem mentetek együtt? – Mert egyedül is lennem kell, hónapok óta nem voltam egyedül.
(m, pj) Támogassa az -ot Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a "kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az naprakész működtetéséhez. Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük. Támogatom
Már régen kéne mondanom, hogy mit érzek, de én sem értem még ezt az egészet, Elvarázsolsz mindig mint egy boszorkány, én meg csak hagyom, az én hibám. Álmodtunk, valóra váltottunk sok szép tündérmesét, De könnyen történhet, hogy ez a történet egyszer szomorú véget ér. Tudod, a gondolat, hogy mással vagy, már megőrít, és.. Csak szenvedek éjjel, ha nem vagy itt. Minden percben rettegek, mi lesz, ha lelépsz?! Beteg vagyok, de ez van és kész. Lesz az életben pár véletlen, amit nem sejthetünk még, és.. hogy minden szép marad örökké, arra még nem fogadnék. De bármi lesz, csak tudd, hogy szeretlek! és.. itt leszek majd mindig veled. Hagyd, hogy megmutassam mekkora a szerelmem, Ha kell, meghalok érted! Ha rossz napod van, egyből azt képzelem, minden véget ér és többé nem vagy mellettem, Néha gyilkos máglya lobban a szívemben, A világ összedől, Te jössz velem. Meghalok, ha belegondolok, hogy egyszer elveszíthetlek. Az idő csak telik, és közeledik az utolsó fejezet. és.. Könnyen történhet, hogy ez a történet egyszer szomorú véget ér.
"Addig talán nem kezdek el írni, mert ugyebár nem mindegy, hogy melyik családról írok regényt, érted? " Tessék Gerlóczyt olvasni! Matiné. A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek. Egy hét volt hátra abból az életből. Becsatoltam a biztonsági övemet, felhajtottam a tálcát, és az ülésemet függőleges helyzetbe állítottam. Az Etna havas csúcsa szikrázott a napsütésben. Dagadt felhők heverésztek a gömbölyű égen, árnyékuk az alvó vulkán robusztus oldalára vetült. Odalent kúsztak a hernyónyi buszok, fegyelmezett libasorban araszoltak az autók a sztrádán, idegesen szaladgáltak a fürge robogók a belváros utcáin, a kikötőben fekete füst csapott fel egy Málta felé induló komp kéményéből, tankerek, hadihajók érkeztek, fehér szárnyak raja körözött az apró halászhajók felett. A magasból minden olyan egyszerűnek és szépnek tűnt. Az ilyen pillanatok ragadtak magukkal igazán, ezekben az életemen kívüli pillanatokban éreztem otthon magam, távolodás vagy közeledés közben, amikor végre egyedül voltam, amikor végre egyedül lehettem.