Hiperkalvinizmus A hiperkalvinizmus először utal az 1700-as években a korai baptisták sajátos angol nyelvű különcre. Tanításuk cáfolta, hogy az evangéliumi felhívás a " bűnbánatra és hitre" mindenkinek szólt volna, és hogy mindenkinek kötelessége hinni Krisztusban az üdvösségért. Még akkor is, ha ez a tan mindig kisebbségi pozíciót töltött be, ma is jelen van bizonyos kis felekezetek és keresztény közösségek körében. A kifejezés időnként vitatott teológiai vagy világi összefüggésekben is megjelenik. Általában negatív véleményt jelent a teológiai determinizmus vagy predesztináció bizonyos típusairól. Néha kijelöli az evangéliumi kereszténység vagy a kálvinizmus egyik változatát, amelyet rágalmazói tudatlannak, keménynek vagy szélsőségesnek minősítenek. Dialektikus teológia A hagyományos református egyházakban a kálvinizmus Karl Barth és a dialektikus teológia (válságteológiának vagy neoortodoxiának is nevezett) hatására átdolgozáson és fejlesztésen ment keresztül. Barth, a svájci vezető református teológus a XX.
Bárczay, Sorsok a Református Egyházban, EPMSZ, Bern, 1989. 14-16. o., Kiss Réka, Az 1951-es KIE per és utóélete, Confessio, 2004/2. 102-111. o. [50] idézi Barcza, i. 176. o., kézirat, Sárospataki Nagykönyvtár Kézirattára, 14, 596. [51] Ravasz, Válogatott írások, 1945-1968. EPMSZ, Bern, 1988. 314. o. [52] Ravasz, i. 269-273. o. [53] Teljes szöveget közli, Confessio, 1989. 118-121. o., bővebben pap, i. 193-195. o., Hitvalló Nyilatkozat szövege, parokia, net 1-4. o., aláírták: Bárczay Gyula, Debreczeni István, Dizsery Sándor, Hegedűs Loránt, Molnár Miklós, Németh Géza, Pánczél Tivadar, Pásztor János, Szabó Zoltán. [54] Pap, i. 335-343. o. [55] RE. 1957. [56] A Művelődésügyi Minisztérium ügyköréről szóló 1045/1957 (IV. 25) sz. kormányatározat szerint az ÁEH feladatai közé tartozik " az egyházak külföldi kapcsolatainak koordinálása". Barcza, Az 1956-os forradalom megtorlása a MRE-ban, Confessio, 1994/ 1. 90-103. o., 2. 63-78. o. [57] Gulyás Lajos, Barcza, i. és Kövy Zsolt Gulyás Lajosról írt könyvének adatai.
A Szentírásra hivatkoztak, amelyből egyértelműen kiolvasható, hogy az egyházat Krisztus útmutatása szerint Szent Péter, a rangelső apostol alapította, és Róma püspökei az ő utódai. Ők a pápák, az "atyák". Róma helyzete akkor szilárdult meg valójában, amikor a pápaság szövetségre lépett a frankokkal. Amikor ugyanis az ariánus longobárdok Róma elfoglalására készültek, a szorult helyzetben lévő pápa a keresztény, de még megkoronázatlan frank uralkodóhoz, Kis Pippinhez fordult segítségért, aki átkelve az Alpokon megsemmisítette a longobárd királyságot. A pápa Kis Pippint királlyá kente fel, és elismerte, hogy "Isten kegyelméből" uralkodik a frankok felett. Cserébe Pippin a pápának adományozta a longobárdoktól elvett területeket, és ezzel 754-ben Közép-Itáliában létrejött a Pápai Állam, amelyre leginkább a keleti egyházi központból, Konstantinápolyból néztek rosszalló tekintettel. Tovább rontotta a pápaság és Konstantinápoly viszonyát, hogy 800-ban a pápa Rómában császárrá koronázta Kis Pippin fiát, Nagy Károlyt.