vizsgán. London nagy város. Számtalan ember lakja. A szegényebb lakosság ürüfaggyúval föz, Azangolok lassan gondolkoznak és cselekszenek. Aztán, a közhelyek között, váratlanul valami lényeges:az angolok tudják, hogy a dolgokat túl kell élni. Mikor ezt mondta — talán ez volt az első személyesmondat, melyet életében hozzám intézett, az első igazság, melyet személyesen fedezett fel éskimondott előttem —, lobbant egyet, s aztán rögtön kialudt a szeme, Mint aki nem bírja türtőztetnimagát, kimondja véleményét, de aztán rögtön megbánja, hogy elárult valamit magából, megmutatta egytitkát, azt, hogy neki is van véleménye a világról, ő magáról, rólam és az angolokról, s ezt ki ismondja,, Az ember nem beszél az ellenség előtt tapasztalatairól. Valamit megéreztem abban apillanatban... nem tudtam volna megrmndani, mit? ". Egy pillanatig elhallgatott Aztán visszamenekülta közhelyek közé. F olytattuk a vizsgát. Igen, az angoloknak humoruk van, szeretik Dickenst és a zené olvasta a Copperfield Dávidot.
Összefoglaló "Vagy visszajön hozzám ez az ember, belülről és egészen, tartózkodás és szégyenérzet nélkül, vagy én megyek el tőle. Vagy van valamilyen titka, melyet én nem ismerek, s akkor kiásom ezt a titkot, ha kell, kikaparom tíz körmömmel, a föld alól is, mint a kutyák az elásott csontot, mint az őrült szerelmesek elhalt kedvesük tetemét, vagy megbuktam, és félre kell állnom. Ezt így nem csinálom tovább. Mondom, elhatároztam, hogy meghódítom a férjem. " "Az olvasó azt hihetné, hogy ugyanannak a történetnek a színét és a visszáját kapja a regényben, azért, hogy eldönthesse, melyik félnek van igaza. Azért, hogy állást foglalhasson a konfliktusban. De Márai ravaszabbul irányítja a kettős történetet. A kettő nem ugyanannak a megfordítása, hanem egymás kiegészítője, az első részben felbukkanó titok csak a másodikban kerül megfejtésre. A harmadik személy, aki olyan sok regényben és drámában a valódi mozgatója a cselekménynek, itt egy egészen váratlan dimenzióba viszi át a regény súlypontját. "
Ha nem jönnek be, ejtik őket. Az Európa Kiadó nevezetes állami korszakában például még más volt a helyzet; akkor még csakugyan olyan kulturpolitikai és irodalomszakmai szempontok szabták meg, mit kell, illetve mit lehet kiadni, amilyeneket a magyar irodalmi és kulturális élet szokott számonkérni a külföldi kiadókon. Az éves "műszám" egy bizonyos hányadának a szovjet és a népi demokratikus irodalmakat kellett képviselnie, ugyanakkor a nagy nyugati nyelvterületekért felelős szerkesztők, többnyire felkészült irodalmárok, a politikai korlátok figyelembevételével ugyan, de ezen belül szigorúan esztétikai-kritikai szempontok szerint igyekeztek úgy válogatni a külföldi könyvtermésből, hogy a különböző irodalmak színe-java jelenjen meg magyarul. Mivel ez a gyakorlat elmúlt, ma már a német, francia, horvát, arab stb. szerzők, kritikusok és irodalomtudósok is számonkérhetnék a magyar kiadókon, miért nem adják ki az irodalmukat, illetve miért épp azt adják ki, amit kiadnak. Mint egy korábbi Jelenkor-beli cikkemben** már megírtam, a kortárs német nyelvű irodalmak hazai kiadása "siralmasan" (ez a filosz jelzője) hiányos és esetleges.
Márai Sándor - Az igazi 9632082443 - könyvesbolt, antikváriu ÚjdonságokAkciókRaktáron lévő termékek618308|804270aprónyomtatványok, papírrégiségek, bélyegek stb.
Na, ugye, mondhatnánk nekik, és hány ilyen szerző van még a tarsolyunkban! A mi magyar irodalmunk kincsestárásban! Bár ők az efféle hazafias büszkeségre nem kíváncsiak, azt talán mi is némi jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy az irodalmat, a szépirodalmi könyvkiadást, az olvasást egy bizonyos szinten alul vagy felül (? ), a tömegfogyasztásra szánt bestsellerek globalizált piacán kívül még mindig a személyes ízlés és szeszély és az emberi kapcsolatok esetlegessége irányítja. Jegyzetek Györffy Miklós és Gömöri György itt olvasható írásai hozzászólásként születtek Karátson Endre Kinek írunk? című vitaindítójához (Jelenkor, 2003/9. ). (A szerk. ) * Györffy Miklós: "A Márai-regényszólam (1928-1942)", in: Jelenkor, 2001/4., 306-339. o. ** Györffy Miklós: "Világirodalmunk világtalansága", in: Jelenkor, 2002/3., 309-313. o.