Egyedüli vigaszom az a gondolat, hogy amit írt, most már örökre ott marad a labdán, láthatatlanul, a sok festékréteg között. A szüléimét a nappaliban találom; apám zenét hallgat a fülesén, anyám dolgozatokat osztályoz. Ezt mondom: - Kell, hogy beszéljünk Eleanorról, nehogy elfelejtsük, hogy létezett. - Apám leveszi a fejhallgatóját. - Nem akarok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben nincs. Mintha jól lennénk, pedig nem vagyunk. Hiányzik Eleanor. Hihetetlen, hogy én itt vagyok, ő meg nincs. Nagyon bánom, hogy elmentünk akkor este. És azt is, hogy azt mondtam, menjünk át a hídon. Csak azért ment arra, mert én azt akartam. Közbe akarnak szólni, úgyhogy megemelem a hangom, úgy folytatom. - Nem mehetünk vissza az időben. Nem változtathatjuk meg a múltat. Nem hozhatom vissza őt, hhogy Finchet sem. Azt sem tehetem meg nem történtté, hogy átlopóztam hozzá, hogy láthassam, amikor azt mondtam nektek, hogy már vége a dolognak. Többé nem akarok lábujjhegyen járni, és tapintatoskodni akár Eleanorral, akár Finchcsel, akár veletek kapcsolatban.
- Hát, inkább nincs... - felelem, és látom a megkönnyebbülést a szüléimén, akik jelentőségteljesen összenéznek. Azt is látom, hogy meg vannak elégedve önmagukkal: igen, nagyon helyesen cselekedtek, amikor elzavarták Finchet a lányuk mellől. Csak a laptopom világít a sötétben. Átfutom a füzetünkben sorakozó jegyzeteimet - jó sok van -, aztán átfutom Finch Facebookos üzeneteit - az is jó sok van már -, aztán írok neki egy újat ezzel a Virginia Woolf- idézettel megspékelve: "Hadd vándoroljunk el pörögve- forogva az arany székekig!... Hold, nem vagyunk éppen így jók? Nem csodás, ahogy kedves- szerelmetesen ülünk itt, együtt? " FINCH Az Ébrenlét 64. napja A tavaszi szünet utolsó napján megint havazik, és egy jó órára minden kifehéredik. A reggelt anyámmal töltöm. Aztán Deccának segítek hóembert építeni a kertben, ami félig hó, félig inkább sárember. Aztán elsétálok vele hatutcányira, a dombra, ami a régi iskolám mögött van, és szánkózunk. Versenyzünk, és mindig Decca győz, mert ettől boldog.
Film /All the Bright Places/ amerikai romantikus dráma, 107 perc, 2020 Értékelés: 9 szavazatból Szerinted? 1 hozzászólás Két sebzett tini segít egymásnak új életet kezdeni. A népszerű regény alapján készült film főszerepében Elle Fanning és Justice Smith. Forgalmazó: Netflix Kövess minket Facebookon! Stáblista: Szereplők Violet Markey Elle Fanning Kate Alexandra Shipp Amanda Virginia Gardner Theodore Finch Justice Smith Embry Keegan-Michael Key James Luke Wilson Demi Nicole Forester Alkotók rendező: Brett Haley forgatókönyvíró: Liz Hannah producer: David S. Greathouse Mitchell Kaplan Doug Mankoff Paula Mazur Andrew Spaulding executive producer: Robert Salerno zene: Keegan Dewitt operatőr: Rob Givens vágó: Suzy Elmiger Vélemény: Itt tudsz hozzászólni Tkitti638 szavazat: 9/10 2021 jún. 23. - 21:17:33 Először nem akartam megnézni, mert azt hittem egy nyál csorgatós tini film. De kellemesen csalódtam.
Megállók a fal előtt, és megkérdezem: - Mi ez a sok minden? - Tervek - feleli. - Dalok, ötletek, látomások. - Ledobja a táskámat az ágyára, és beletúr az egyik fiókba. A legtöbb cédulán szövegtöredékeket látok: szavakat, kifejezéseket, mondattöredékeket, amelyek önmagukban értelmetlenek: éjszakai virágok, Én csinálom, Úgyhogy valóságosnak érzem. Hadd zuhanjunk! Az én döntésem, egyedül Obeliszk. A mai nap jó ró., hogy megtegyem? Megtenni - mit? Szeretném megkérdezni, de inkább a másikat firtatom: - Obeliszk...? - A kedvenc szavam. - Tényleg? - Na jó, az egyik. Nézd csak. - Nézem. - Milyen egyenes, határozott, erős szó! Különleges, egyedi és kicsit trükkös is, mert a hangalakja nem tükrözi a tartalmát. Meglepő. Az ember azt gondolja róla, hogy ó, vagy úgy... Tiszteletet parancsoló, mégis szerény. Nem úgy, mint az "emlékmű" vagy a "torony". Megcsóválja a fejét. - Micsoda önmutogatás... Nem szólok semmit, mert valaha én is szerettem a szavakkal játszani. Imádtam őket, és elég jól rakosgattam őket sorba.
- De nem volt. Mert ő letörölte őket Bemegyünk. Finch a nappali kanapéján hever lehunyt szemmel, Decca pedig mellette ül, és papírfecniket rakosgat a padlón. Lenyűgözve figyelem, mert pont olyan a céduláival, mint a bátyja. Kate rám néz, és megjegyzi: - Ne kérdezd, hogy mit csinál. Ilyeneket szokott művészkedni. Megengeded, hogy benézzek a szobájába? - Csak nyugodtan. Mindent úgy hagytunk, ahogy volt, hogy úgy találja, ahogy hagyta, amikor visszajön. Ha valaha visszajön... Odafönt becsukom magam mögött az ajtaját, és csak állok egy percig a szoba közepén. A szoba még mindig az ő illatát árasztja - szappan és cigifüst bódítóan férfias elegye, ami annyira ő... Kinyitom az ablakot, mert már régen lehetett szellőztetve, és az elhasznált levegőnek valahogy halálszaga is van, de aztán becsukom, mert félek, hogy akkor az ő szappanos- cigis illata, s vele együtt ő is nyomtalanul elillan. Vajon az édesanyja meg a testvérei bejöttek ide azóta, hogy ő elment? Érintetlennek látszik. Pont olyan, mint amikor utoljára itt voltam, még a fiókok is ugyanúgy nyitva állnak.
Anya megjegyzi: - Szóval továbbra is találkozol vele? - Igen. Bocsánat, tudom, hogy dühösek vagytok, és csalódottak ezért, de szeretem őt, és ő mentett meg. Majd később elmondhatjátok, hogy mennyire elégedetlenek vagytok velem, és hogy becsaptalak titeket, meg minden, de most muszáj megtenni, amit csak lehet, hogy minden rendben legyen vele. Elmondok nekik mindent, aztán anyám elmegy telefonálni. Finch anyját akarja hívni, de csak üzenetet tud neki hagyni. Amikor lerakja a telefont, ezt mondja: - Apáddal ki fogunk találni valamit. Van az egyetemen egy pszichiáter, apád régi barátja. Már hívja is. Igen, csalódtunk benned, de örülök, hogy elmondtad. Azt tetted, amit kell. Ébren fekszem a hálószobámban legalább egy órán át, mert nem tudok elaludni. Amikor végre elnyom az álom, forgolódom, és összevissza álmodok mindenféle boldogtalan furcsaságot. Aztán fel is ébredek. Megfordulok, és megint elalszom. Álmomban azt hallom, mintha kavicsok koccannának az ablakom üvegén - távolról, halkan. Nem kelek fel, mert hideg van, és nem is vagyok teljesen ébren - tudom, hogy a hang nem valódi.
Valamilyen Violetnek hívják, és a menők közé tartozik mint pomponlány. Egy ilyenre az ember nemigen számít az óratorony legfelső párkányán. A ronda, nagy szemüveg mögött gyönyörű a lány – olyan az arca, mint egy porcelánbabáé: nagy szemek, szív alakú, szép arc, édes mosolyra képes ajkak. Ő az a fajta, aki olyanokkal randizik, mint a baseballsztár Ryan Cross, ebédnél pedig Amanda Monkkal és a többi méhkirálynővel szokott ücsörögni. – Akkor nézzünk szembe a tényekkel: nem a kilátásért vagy itt… Violet. Így hívnak, igaz? Most pislog egyet, s ezt igennek veszem. – Theodore Finch vagyok, és asszem, tavaly együtt jártunk matek-előkészítőre. Megint pislog egyet. – Utálom a matekot, de nem ezért vagyok itt. És ezt ne vedd magadra, ha te viszont éppen amiatt jöttél volna föl… Biztos jobb matekos vagy, mint én, de nálam nagyjából mindenki jobb matekból. Nem baj, nem zavar, van sok fontosabb, amiben jó vagyok – a gitár, a szex, az apám következetes gyötrése, hogy sorozatosan kiábránduljon belőlem, hogy csak egy párat említsek.