A művészetterapeuta karaktere maga a teljes animációs film allegóriája, egy igazi gyűjtő. Ezenkívül a rendezés őt is megpróbálja egy tipikus karakterbe sorolni mint bandavezért, de ebben a szerepben már sokkal kevésbé hiteles. Az ebből keletkező űr betöltésére kapja maga mellé Mimit (Hámori Gabriella), a kleptomániás femme fatale archetípusát, aki további három bűnözővel szövetkezve segít megszerezni Rubennek az őt rémálmaiban kínzó tizenhárom festményt a világ különböző múzeumaiból és magángyűjteményeiből. Kowalski magánnyomozó (Makranczi Zalán) és az alvilág megannyi embere mind Ruben Brandtot akarja, ő viszont csak egy valamit akar: birtokolni a problémát, hogy uralhassa azt. Mondhatnánk, hogy ez is egy olyan film, amit muszáj megnézni, azonban akár tetszik, akár nem, egyszer semmiképp sem elég, hiszen a benne rejlő temérdek utalás egyszeri megtekintésre nem feltétlenül befogadható. Éppen ezért ajánljuk a filmet többszöri fogyasztásra, Milorad Krstićnek pedig kívánjuk, hogy bármiben is szenved, ki ne kezelje belőle senki!
Villáminterjú Kamarás Ivánnal Láthattuk számos filmben, sorozatban, színdarabban, hallhattuk Frank Sinatra-dalokat énekelni, a Ruben Brandt, a gyűjtő című egészestés magyar animációs filmben pedig ő kölcsönzi a címszereplő szinkronhangját. Kamarás Ivánnal beszélgettünk az Amerikában is bemutatásra kerülő alkotásról. November 15-től látható a hazai mozikban a Ruben Brandt, a gyűjtő című egészestés magyar animációs film. A produkció rendezője a szlovéniai születésű, 1989 óta Magyarországon élő képző- és animációs művész, Milorad Krstić. Az egyedi látványvilággal rendelkező, popkulturális utalásoktól hemzsegő akció-thrillerben egy rejtélyes bűnbanda ellopja a világ leghíresebb múzeumainak legértékesebb képeit. A rablássorozat mögött Ruben Brandt pszichológus-művészetterapeuta áll, akinek lidérces rémálmaiban kedvenc művészeti alkotásai jelennek meg. A film szerepel a huszonöt alkotás között, amelyet neveztek a legjobb egész estés animációs filmek Oscar-díjára. Az Egyesült Államokban is bemutatják majd, és érdekesség, hogy a karakterek az angol nyelvű változatban is a magyar színészek hangján szólalnak meg.
Ki ne vágyott volna rá a múzeumban, hogy kedvenc festményei megelevenedjenek, és tovább meséljék a pillanatba szorított történetet? A Ruben Brandt, a gyűjtő című egészestés animáció erre az elemi sóvárgásra épül, miközben izgalmas történetet rittyent a megmozduló alapművek köré. És közben nyoma sincs a szájbarágós pedagógiának. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA. Mindig is szerettem volna megtudni, hova tart igazából Frans Banning Cocq kapitány és polgárőrcsapata az Éjjeli őrjáraton, drukkoltam, hogy kezdjen el füstölni Magritte nem-pipája, ahogy felizzik benne a nem-dohány. És persze jó lenne tudni, hogy a két fiatalember is levetkőzik végül, vagy marad a botrányos helyzet Manet híres képén, a Reggeli a szabadban címűn, amelyen egy hétköznapi Vénusz villantja meg bájait. A festmények megmozdítása persze nem forradalmi ötlet. Legutóbb majdhogynem Van Gogh egész életműve kelt életre a Loving Vincent című animációs filmen, amelynek 65 ezer képkockáját képzőművészek festették olajjal és ecsettel igazi vászonra, hogy minél lenyűgözőbb legyen a hatás.
Milorad Krstic szlovén születésű animációs rendező és magyar csapata egy különleges, animációs thrillert készített, amivel nagyon magasra tették a lécet. Igaz, hogy a Ruben Brandt, a gyűjtő legalább annyiféle forrásból merít, mint ahány híres festményre ráteszik a kezüket műkincstolvaj főszereplői, a dinamikusan kibontakozó összkép mégis lehengerlően eredeti, pörgős és magával ragadó. Már önmagában is felvillanyozó, hogy sok év után ismét készült egészestés, felnőtteknek is szóló rajzfilm Magyarországon. Az viszont méginkább ünneplésre ad okot, hogy Milorad Krstić alkotása összetett és okos koncepcióval, pörgős sztorival és világszínvonalú animációval tiszteleg a képzőművészet, mi több a klasszikus thrillerek előtt, ezzel pedig valami teljesen egyedit képvisel még a magyar animációs kultfilmekhez viszonyítva is. Főhősünk, a két világhírű festő után elnevezett Ruben Brandt (Kamarás Iván) sikeres művészetterapeuta, aki az impozáns, fordított nyolcas alakú luxusklinikáján kezeli pácienseit.
A különböző műfaji elemek között egy kicsit el is billen az egyensúly, az elmerülős pszichológiai vonallal azért nem teljesen sikerül egyeztetni a szélesebb közönséget megcélzó akció-dinamikát, ami időközben sokkal hangsúlyosabbá is válik. Ugyanis a részletgazdag és absztrakt látványvilág, valamint a többrétű történet ellenére a Ruben Brandt nem az a ráérős múzeumi séta, ahol huzamosabb ideig meg-megállva tanulmányozhatjuk az elénk kerülő remekműveket. A cselekmény folyamatosan tartja a pörgős tempót, miközben a látványos akciójeleneteket is bőkezűen adagolja, legyen szó a Cobra 11-et megszégyenítő tombolásról az autópályán, vagy egy Jackie Chan-film alaposságával megkoreografált tömeg-bunyóról a modern művészeti tárlaton. A Ruben Brandt minden egyes képkockájából sugárzik a festészet és a filmművészet iránti rajongás, ezen felül hemzseg a vicces ötletsziporkáktól, mint a hidegháború-tematikájú bár, ahová természetesen csak kiöregedett kémek járnak piálni. Egy ennyire stilizált, eklektikus filmhez legalább ilyen szokatlan filmzene illeszkedik - ezt pedig újfent műfaji keveréssel érik el az alkotók, méghozzá pazarul.
Hogy az animációs film gyerekeknek való műfaj lenne, az nettó hülyeség, és kevés magyar film tudná ezt jobban bizonyítani, mint a Rubent Brandt, a gyűjtő. Nincs olyan forma, ami az animációs filmnél nagyobb teret engedne a kreativitásnak, az ötletességnek, a leleményességnek, a vizuális izgalmasságnak; sőt, nemcsak teret enged neki, de nyilvánvalóan meg is követeli, hiszen ha a rendező vagy a tervező nem alkot a semmiből egy új világot, de minimum új karaktereket, akkor nincs semmi, csak az üres vászon. És a szlovéniai születésű, majdnem harminc éve Magyarországon élő Milorad Krstić a Ruben Brandttal mindent, de tényleg mindent kihoz az animációs film nyújtotta lehetőségekből, amit csak ki lehet hozni, a néző meg a film végén az üres poharak meg a leejtett kukoricaszemek közül a koszból szedheti össze az állát. És erre a kreativitásra még a leginkább rosszindulatúak sem mondhatják, hogy öncélú lenne – ha ugyan létezik öncélú kreativitás –, mert tökéletesen összhangban van a film sztorijával.
Külön élvezet az egyes érzések, tulajdonságok és állapotok remekül kigondolt vizuális reprezentációjának felismerése: ilyen például a skizofréniára dupla nyakkendővel és páratlan cipővel való utalás. Az animáció további erősségének írható fel a zeneválasztás is, amely roppant hatásosan erősíti fel a megjelenített hangulatokat, legjobban talán a meditatív jelenetek érzelmi töltetében. Kiemelést illet még az alkotás szinte lírai nyelvezete: érdekesség, hogy bár a film magyar, a dialógusok eredetileg angol nyelven íródtak, a fordítás pedig az egyik legnépszerűbb magyar kortárs költő és műfordító, Závada Péter keze alatt született. Összességében a Ruben Brandt egy kellemes csalódás lehet majd sok nézőnek, hiszen egy mélyen rétegelt, izgalmas, remek műről van szó; Milorad Krstic, a film rendezője pedig jogosan lehet büszke rá, hogy egy újabb kiváló alkotással gazdagította az elmúlt évek kiemelkedő magyar mozifilmjeinek, és a nagy múltú animációinak sorát. Hivatalos Facebook-oldal. Kiemelt kép:
Már az is épp elég elbűvölő, hogy a film jó részében szó szerint megelevenednek az emlegetett festmények Velázqueztől Andy Warholig, a maguk egyedi, sajátosan és ironikusan újrarajzolt stílusában, de ez még nem is a film fő dobása. Mert az inkább a totális szabadság, könnyedség és játékosság: Krstićnek bármit belefér, az is, hogy a film felénél valakiről simán közöljék, hogy amúgy ő két dimenziós – és tényleg, az anyja háromdés, az apja viszont egy vonal, mint megtudjuk. Ennyire jó IMDB: 7, 9 Rotten Tomatoes: 100% Metacritic: 88 Index: 8/10 De sokkal fontosabb az ilyen felszabadító gegeknél, hogy az egész látványvilág is messze rugaszkodik a realizmustól. A figurák egyáltalán nem akarnak olyanok lenni, mint azok az unalmas emberek, akikkel a világ minden négyzetcentimétere tele van azon a téren kívül, amit éppen a mozivászon tölt ki. Nem: leginkább Picasso festményeire emlékeztetnek, azokra, amelyeken festő mintha egyszerre ábrázolná a modellje arcát szemből és profilból is. De vissza-visszatérnek más művészek más festményeinek szereplői is, mindig más stílust idézve vagy ott van a rengeteg filmes utalás, megint csak más és más műfajokból, amelyek miatt biztos, hogy harmadszor, vagy akár negyedszer, ötödször nézve is lehetne újdonságot találni a Ruben Brandtban.
A Ruben Brandt esetében vizuális téren is egy igazi csemegével van dolgunk: legyen szó az egészen sajátos, kissé szürrealista stílusáról, vagy a végletekig kidolgozott apró részletek sokaságáról. Hiszen az animáció szinte minden képkockája zsúfolásig tele van művészettörténeti utalásokkal, amelyeknek még az edzettebb szemek is csak a töredékét ismeri fel. A jelenetek túlnyomó többsége történelmi festmények helyszíneit és karaktereit eleveníti fel, de számtalan filmes utalásba is ütközhetünk, valamint számos történelmi, ikonikus plakát is felsejlik a háttérben. Forrás: Már a film legelején, egy üldözési jelenetnél is több száz ilyen utalást fedezhet fel a néző: hol Degas Abszintivója mellett rohannak el hőseink, hol Eizenstein Rettegett Ivánjának egyik kultikus jelenetén futnak keresztül. Ezek mellett még számos kulturális, politikai és egyéb apró utalás van elrejtve a képekben, ilyen a Danielle Steel könyvborítókról ismert, jellegzetes betűtípussal írt Deep Sleep, de még a Kétfarkú Kutya Párt logójának sajátos variációja is felcsillan egy laptop matricáján.
A történet izgalmas és fordulatos, és nem csupán felhasználja a film noir alapfogásait, a műkincsrabló mozik bevált közhelyeit, hanem finoman karikírozza is őket: úgy parodizál, hogy közben komoly képet vág. Jelenetek a filmbőlKülönös banda fosztogatja a világ legnagyobb képtárait, és egyre-másra tűnnek el a művészettörténet legfontosabb alkotásai, mígnem egy magánnyomozó rá nem jön, hogy mi köti össze a festményeket, és hova is vezetnek a kuszának tűnő szálak, vagyis ki a rejtélyes Gyűjtő. Eközben pedig nem csupán rejtélyekkel, hanem – a nyomravezetőnek járó elképesztő összeg miatt – rivális bandákkal is meg kell küzdenie, de a legnagyobb kihívást mégis a szerelem, a femme fatale tipikus képviselője, Mimi jelenti majd. Kristic filmje nem csupán ürügyként használja a történetet, hogy kiélje a maga vizuális ötleteit, és képzőművészeti tűzijátékkal rukkoljon elő, amely egységes és szellemes látásmóddá gyúrja a modern és klasszikus művészet különféle ábrázolásait. Felsorolni is nehéz lenne, hány művész kézjegyét lehet felfedezni a képkockákon (az elrabolt és helyzetbe hozott festményeken is túl), hány (filmes) idézet és utalás teszi vibráló, eleven forgataggá a Gyűjtőt, miközben olyan eredeti marad, akár egy sok vendégszöveggel operáló Esterházy-mű.