[…] Írásom legfőbb indítéka az, hogy letörlődjék férjemről a »bélyeg«, amit olyan igazságtalanul ütöttek rá. " Ötven évvel a szárszói tragédia után Illyés Gyuláné – immár megözvegyülve, s a tisztázás szándékával – közreadta József Attila utolsó hónapjairól címmel eredeti, naprakész följegyzésein alapuló emlékiratát és kettejük megmaradt levelezését. A pszichológus-gyógypedagógus szerző e dokumentum-értékű memoárban a költő "betegségét" is új megvilágításba helyezte, visszamenőleg is megkérdőjelezve a József Attilát hajdan kezelő orvosok téves diagnózisát. S ez a kései publikáció – ha sokat kellett is várni rá – egyenértékűnek tekinthető a másik intellektuális múzsa, Vágó Márta sok félreértést tisztázó emlékiratával. EISLER KLÁRA (1910–1965) Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi és neves orientalista leánya 1936-tól röntgenasszisztensként dolgozott a budai Siesta szanatóriumban, ahol szolgálati lakása volt. Már 1937 első hónapjaiban bizalmas kapcsolatba került József Attilával, akit ekkor – a botrányosan végződő Gyömrői-analízis után – idegösszeomlással kezeltek.
7 nő és a magyar irodalom egyik legtermékenyebb szerelmi költészete: József Attilának lételeme volt a szerelem, amely rövid élete során egyik fő ihletforrásává lépett elő. Sorra vettük a költő életében meghatározó szerepet betöltő nőket, és egy-egy elhíresült szerelmes verssoron keresztül feltártuk hozzájuk fűződő kapcsolatát. József Attila életében mindig is meghatározó szerepe volt a nőknek, kiskorát két nővérével és imádott édesanyjával, a Mamával töltötte, akit korai halála után minden egyes szerelmi kapcsolatában keresett. Hányatott élete alatt rendíthetetlenül és megszállottan kereste azt a biztos pontot, aki betöltheti az anyja halála után keletkezett űrt, és biztosítja azt a lelki nyugalmat és gyermeki biztonságot, amire mindig is vágyott. Heves természete és mély érzéseinek köszönhetően könnyen és gyorsan érzett mindent elsöprő szerelmet, tizenöt éves kora után alig volt olyan időszak, hogy ne udvarolt volna valakinek. Múzsáit saját versekkel ostromolta, és ezáltal megőrizte őket az örökkévalóságnak.
A költő elhagyta élettársát, továbbra is ugyanazt keresve: a végzetes, fékevesztett szenvedélyt, amelyet gyakran verseiben is megfogalmazott. "…s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat, én meg fogom majd ölni magamat, nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam, de jobban fájna elsorvadni lassan, s árnyék leszek, melytől szorongva félsz, bíró, kitől büntetést nem remélsz: Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz! " Szerelem iránti vágya azonban egyre szélsőségesebbé, rajongásai egyre betegesebbé váltak. Bár 1929-től járt kezelésekre, elmeállapota egyre labilisabbnak mutatkozott, és ezen csak tovább rontott pszichoanalitikusa, Gyömrői Edit iránt érzett viszonzatlan szerelme. Ennek lezárásaként született a végletekig felkavaró Nagyon fáj című vers. Utolsó időszakát Flóra iránti rajongása töltötte ki. A kortárs orvosok által feljegyzett tünetek alapján valószínűsíthetjük, hogy a költő életét a ma borderline személyiségzavarnak nevezett betegség bélyegezte meg, és ez űzte egyre vadabbul az elkerülhetetlenül tragikus vég felé, amelyet ő maga is sejtett.
1937. febr. A Flórának című versben merengő, félálomszerű hangulat figyelhető meg. Úgy tűnik, már csak a szerelem köti az élethez. A szerelem mellett megjelenik a halál, ami egyenrangú az élettel. Úgy érzi, hogy végre viszontszeretik, e nélkül nem érne semmit az élete. A halál nem félelmetes, hanem megnyugvás, menekülés a krízisből. A lét utáni lét látomása: zöld ég, csillagok, szemléli a világot. Felidézi egy gyerekkori emlékét: hajósinas, nézi a Dunát, ami az életet idézi, idilli, még a hordaléka is szép. Az élet csak ráadás, a halál örökké tart. Nem ragadja el a halál, mert tudja, hogy valaki szereti, és visszatér hozzá. A költészet által közvagyonná teszi a lelkét. Azonban, mint már említettem, Flóra iránt érzett szerelme sem tudta megakadályozni korai halálát. József Attilát 1937 novemberében nővérei Balatonszárszóra vitték, ahol december 3. -án tragikus körülmények között halt meg. Összegzés Múzsái: * Márta (1): 1927-ben ismeri meg Vágó Mártát, egy jómódú család lányát. Tervezték a házasságot, de Márta hiányolta a biztos egzisztenciát.
De csak ő vette észre, milyen óriási önfegyelmébe kerül a kecsesen könnyed mozgású, választékosan csevegő, egy született gróf előkelő mozdulataival étkező költőnek a társaságképes viselkedés, amellyel a bensejében háborgó indulatokat próbálja leplezni. Márta borulékony idegrendszere vészt jelzett, amikor arra gondolt, hogy minden áldott nap neki kellene harmonizálnia partnere szélsőséges kilengésekre hajlamos kedélyét. A "vadházasság" kényszerhelyzetéből szabadulni vágyó József Attila viszont minél előbb szerette volna bejelenteni barátaiknak szerelmük "reneszánszának" hírét. Márta ellenben attól tartott, hogy ha a "fiúk" értesülnek intim kapcsolatukról, froclizni fogják őket. Természetesen ez "fedő-indok" volt: eltakarta az ellenállás valódi okát; azt, hogy Márta most sem szereti őt eléggé ahhoz, hogy végleg magához kösse és a házasság révén "eltartsa" a költőt, aki pedig természetesnek tartotta volna ezt a helyzetet. Igaz, ekkor még vagyonosnak hitte Mártát, s csak utóbb tudta meg, hogy az elvált asszonyról már nem az apja gondoskodik, hanem az elvált férjétől peres úton kikövetelt tartásdíjból él.