Olyan kanonizációs hatalmi erőként tehát, amely - szinte önérdeke felől nézve is - érthetetlen módon nem számolt (vagy legalább sosem érdemben) az "elszült csípőjü nők" (Budai szegények, 1922) típusú, a fundamentális elesettség érzékenyen reflektált tudomásulvételére félreérthetetlenül reávalló nyelvi formulákkal vagy az olyan - nem mindig jelentékeny - szövegek kikezdhetetlen etikumával, mint amilyen például a rögtön a tárgyalt mű után következő, az anyaszeretet fogalmiságelőtti morálját legfőbb értékalappá glorifikáló Fényes koszorú (1931). A ciklus utolsó, hetedik szonettjének érdemes külön figyelmet szentelni, amennyiben az az intertextuális alakítottság egy olyan esetét adja, amelyben a dialógusba vont másik szöveg (vagy szövegvilág) emblematikus komponenseinek határozottan saját érdekű újraírásával a (szövegi-szemléleti) másságon általérthető önazonosság kimondhatósága válik a textualitás tárgyává s az intertextualizáció tétjévé. Azzal ugyanis, hogy Babits Mihály Vers a csirkeház mellőljének (1931) motivikus fölépítettségét a Kosztolányi-mű az "explicit szövegidegenség"55 szellemében bontja át saját tropikus összefüggésrendjébe, föltartóztathatatlan következetességgel megy végbe a két szöveg (s a két alkotó) képviselte lét- és művészetszemlélet lényegi - jóllehet, mint majd látni fogjuk, monolitikus irányítású - elkülönböződése.
A költemény, mely a szeretett személynek játékos fonopoézissel hódoló Ilona (1929) s "a kába / emlékezet és a tünékeny élet" diszkurzív feltételezettségének/szabályozottságának sejtése-sejtetése (Szavak a társaságban, 1930) között foglal helyet a Számadás kötetben, "létélménnyé vált köztapasztalat"-ot61 artikulál, amikor a "Ha…" feltételes szerkezetébe írt s a "Megint elalszol" visszarendeződés-alakzatába zárt beszédével a dolgokról, a világról és a saját sorsról való tudás tudatosulásának folyamatát rögzíti. Ahogy a vers egyik értelmezője fogalmaz: "Aki felébred és aki elalszik, nem ugyanaz az ember. "62 Nem, mert éppen a fundamentális "ugyanamaságára" való rá-ébredés nem várt többlettudása fordítja életét - közelebbről meg nem határozottan - "új útra". Az éjszakai létezésatmoszférát időleges vagy akár tartós közérzet-, szemlélet- vagy mentalitásalakító erővel fölruházó versek Kosztolányi költészetében - mint általában a lírai életművekben - nem ritkák. Számosra utalhatnánk: a meghalás tényével való első személyes szembesülés versétől, a halálban "néma angyal"-lá vált nagyapa többáttételes emlékezetétől (Azon az éjjel, 1910) "az éj / tündéri tükre" vigasztalan visszavágyását szövegesítő, 1914-es Csatakos virradaton át - mely mellesleg nemcsak az Utószó (1962), majd Esterházynál (Fuharosok, 1983) újrafunkcionalizált zárlatába játszik bele érzékeny szépségű címével, de mintha formatechnikájában, megszólalásmódjában is (a "viszi-viszi a bánatát / föl az ötödik emeletre" vagy a "Ki a halottja?
Ahogy egy Kosztolányi-értelmező fogalmaz: "A kilencvenes évekbeli recepció számára egyértelműen a prózaíró Kosztolányi bizonyult dialógusképesnek, lírája, a Számadás néhány >>nagy<< versére vonatkozó szórványos megjegyzésektől eltekintve, úgy látszik, nem váltott ki kérdéseket. "10 "Lényegét tekintve nyugaton a művészet, a zene és az irodalom […] közvetlenül isten jelenlétéről vagy hiányáról beszélt":11 George Steiner e komoly igazságtartalmat hordozó megállapítása a sommásság fölhívó retorikájával emlékeztet bennünket a "fehér mitológia"12 (a másvilágbéli, magasabb rendű, időtlen értelem, a transzcendens céltételezettség, a szubsztanciális állandóság s az alapvetően emberközpontú létezésmodell ontológiai elvét magába foglaló eszmeiség) művészet- és művészetszemlélet-alakító hatalmára. A transzcendentáló filozofálás masszívnak hitt égisze alól látványosan kihátráló (s többek közt a "god modul"13 neurológiai szenzációjában csúcsosodó), e századi gondolkodásteljesítmények árnyékában Kosztolányi költészete föltétlenül olyannak mutatja magát, amelyen lemérhető és értelmezhető, hogy "a metafizika folytatására már nem képes gondolkodás"14 miképpen - azaz milyen poetológiai hangsúlyváltások mentén - válhat(ott) azonossá azzal, amely "a tudományból a költészetbe menekíti magát"15.
Ezer házból rakták e katafalkot, A kék szalont már fölverte a gyom. Egy templom és egy ló teteme ásít, Egy férfi könnyű gyermektestnek ás itt Olcsó sírt, s vén nô dúdolgat, rekedt – A szél üres szobákban sepreget. Itt most pihenj meg, ülj a járdaszélre, A Gránit-lépcsô itt zuhan a mélybe. Az ablak elôtt, nyári reggel, boldog Fényben itt lengtek a gesztenyelombok. Az ablak mögött regényt írtál, ájult Másodpercekben az ég is kitárult. – Itt készültél egy messzi, messzi útra, Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca. " (Pomogáts) HETVENKETTŐ A világ messze van, már iszonyú Ólom hangon vonít a háború A parázs bűn perzsel mindent ma itt Zsidót, keresztényt, európait A házak ajtaját vérrel jelölték Akiben hinni érdemes, megölték Amiért élni érdemes, gyalázat Ágyadban dög, bűzös barlang a házad Pecérek kezén a hívők, s a hit is Megnyíltak kapuid, Apokalipszis A vérvád vijjog a világ felett Aki ma csókol, holnap eltemet Akit ma ölelek, holnap halott Reggel elad, ki este ringatott – "…elmenni innen, mihelyst lehet "…elmenni innen, mihelyst lehet.
Hogy rápirítanak a hűtlen szeretőre, aki elhagyta egyszer e tájat, avagy az otthon lett azóta hűtlen hozzá, hiszen minden oka megvolt Penelopénak is, hogy újra férjhez menjen, illetve azért, mert elhasználódott a nyelve, és nem tudja majd már megfogalmazni az otthoni valóságot …? Tudta, hogy nem térhet haza. Azért sem, mert megfogadta, és azért sem, mert a kommunizmusban vagy beáll a lelkendezők közé, vagy ellenáll és elpusztítják (de az író nem lehet ellenálló, mert nem jelenthet meg írásban ellenvélemény), vagy pedig hallgat TÁRSUTASKÉNT, és ezzel, mint a szellem embere legalizálja a rendszert. ("nagyon ritka, aki bevallja, hogy nem a módszerek rosszak, hanem a kommunizmus mint eszme és gyakorlat, rothadt és embertelen… a kommunizmust csak úgy lehet megcsinálni, ahogy Sztálin és a bolsevisták…mert a poklot csak szakszerűen lehet befűteni…" "…ez a per a végén az istenhívő és a hitetlen emberek között fog eldőlni…") Rettenetes, hogy milyen törékeny, esendő az ember, csak por és hamu, és csak Istenbe kapaszkodhat, de ez a kötelék is meglazulhat, ha elveszti otthonát, amihez a lelki köldökzsinór, az anyanyelv és a nemzeti kultúra köti, mint szellemi táplálék és magatartásforma.
Nem tudom. / Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek. " részekkel) a Harmadnapon és a Nagyvárosi ikonok (1970) Pilinszkyjének szövegalakító gyakorlatáig hatna/hatolna előre költészettörténetünkben - a "mindennapos agyvérszegénység" elborította embervilág s "az égbolt gazdag csodái" szuggerálta mennyei "bál" éjszakai kontrasztját festő Hajnali részegség (1933) híres, jóllehet talán naiv pátoszáig. S hogy egyébként mennyire nem esetleges eljárás a negyvenedik életév körüli időszakot kitüntetett életperiódusként kezelni, azt nemcsak a számszimbolika kutatáseredményei támasztják alá (melyek a negyvenet alapvetően mint "a várakozás és felkészülés számá"-t63 értelmezik a világ kultúráiban), de még az ezen életkort személyiségfejlődés- és életútbeli "korszakküszöbként" fölfogó közvélekedés - hihetőleg fejlődéslélektani igazolhatóságú - vulgárpszichologizmusa is megerősíti. Figyelemre méltó, hogy "a Semmi immanenciájá"-t64 mintegy az arról való (direkt) beszéd meg-nem-valósításával, hiányával jelző műalkotás hány szinten, hány vetületben szembesít a hiány, az üresség, a meg-nem-lét negatív alakzatával, alakzataival.