Jason Momoa még nem felejtett el dörmögni, Dave Bautista tarkója pedig sokat mosolygott. Tényleg ennyi volna a See, öncélú tesztoszteron-túladagolás? Vagy valami mély az emberi fertőről és az istenné válás vágyáról? A válasz a kettő között van. Hirdetés Továbbra sem tudjuk, hogy mikor, de a jövőben járunk több száz évvel az emberiséget maga alá gyűrő és a túlélőket megvakító problémakör után. Baba Voss (Momoa) vér pettyezte útra indul kiszabadítandó látó lányát (Nesta Cooper) a kissé mogorva testvére, Edo (Dave Bautista) fogságából. A világtalan világ mindeközben alapjaiban formálódik újra; Kane királynő (Sylvia Hoeks) a rendszerformatálás nyomán elveszejtett hatalmát és diktatúráját az eddig eretnekségnek tartott látás ajándékával és megannyi ármányal igyekszik újrabetonozni. Első körben kollégám védelmére kell kelnem, aki anno, még a pilot kapcsán lényegre törő, frappáns címadásával (na meg persze a további kíméletlenségével) rövidre zárta a See-ről folytatott diskurzust. "Harcolnak.
Azért maszturbál, hogy saját igényeit elégítse ki. És azért harcol, hogy saját életét mentse. A See, noha sokkal kevésbé mint a nyitány során, de továbbra is öncélú. Bár az erotika, mint tabufeszegető témakör kiesett a képletből és a valláskritika már megfelelő hangsúlyt kap, ezzel önmagában még nem válik instant klasszikussá, mint a fent említett társai. Marad a harc, ami bár élvezetes, mélyen megalomán, a sokkhatás elérése érdekében van jelen, túlontúl sokat. Ami a See erénye lehetne az a világ- és mítoszépítés, amivel viszont erősen adós marad. Az első évad csúcspontjaként a királyság fővárosa, Kenzua a hullámsírba vész. Mindössze néhány epizód telt el azóta, a politika pedig megköveteli, hogy új székhelyt válasszon magának a királynő. Egy jobb fantasy esetében ez a folyamat akár egy komplett évadot is felölelhetne, mint a nagytesóként mintát adó Trónok harcában Deres pusztulása kapcsán. A See esetében ez a taktikával, fondorlatokkal és csavarokkal dúsított folyamat mindössze 40 perc.
Egy alig bemutatott kapitólium szánalmas bukását követően háromnegyed epizód alatt mutatnak be egy teljesen új kultúrát és várost. Ez a széria legidegesítőbb negatívuma. A See nagynak akar tűnni, de még csak serdülő, aki odahányja az új gondolatát, anélkül, hogy elmagyarázná annak bölcsőjét. Ezen problémakör pedig jócskán érinti a mítoszteremtést is. Sokszor rovom fel hibának, vagy inkább befogadóként fölöslegnek a hosszas és túlmagyarázott expozíciót, de a See könnyűszerrel megérdemelt volna legalább egy olyan első évadot, ami a már sokszor taglalt, globális látásvesztés és pusztulás folyamatát írja le. In medias res kezd egy olyan sorozat, aminek koncepciójában éppen az új szabályrendszer kiépülése és az ahhoz való alkalmazkodás a legizgalmasabb történet. Az, hogy nincs ilyen évad, még talán elviselhető, sőt még az is, hogy nincsenek benne flashback-ek. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy továbbra is az a legerősebb töltetű epizód az első évadból, amelyben szembesülünk azzal, hogy az örök vakságra ítélt emberiség mit vesztett azzal, hogy nem ismeri a "könyv" szó jelentését.