6. A közép- és kelet-európai régióban a nemzeti államok kialakulása nemcsak a soknemzetiségű nagyhatalmak ellenállásába ütközött, hanem a szövevényes etnikai viszonyokba is. Az erdélyi magyar nemzeti tudaton belül társadalmilag retrográd és progresszív irányzatok egyaránt jelentkeztek. A progressziót gyakran lebéklyózták a nemzetiségi ellentétek, különösen akkor, ha ezek az adott állami keretben nem látszottak megoldhatóknak. A társadalmi haladás magyar képviselői nem mondtak le Magyarország és Erdély uniójáról, éspedig nemcsak nemzeti okok miatt, hanem azért sem, mert csak magyarországi elvbarátaiktól remélhettek támogatást társadalmi programjuk megvalósításához. A retrográd erők viszont éppen a "román veszélyre" hivatkozva igyekeztek védeni kiváltságaikat. A magyar haladás polgári demokratikus és később szocialista képviselői a románokkal és a németekkel való együttműködést keresték, de e törekvéseket a kelet-közép-európai nemzeti állami fejlődés keresztezte. 7. A román nemzeti tudat a 18. század végén jórészt az erdélyi román értelmiség, az ún.
század végére vált –főként erőszak hatására– valódi feudális létformává. Primorok (nemesi osztály), lófők és gyalogok (szabad székelyek, akik között a különbséget a hadra fogható lovak jelentették) a hármasára tagolódott a társadalom, amely faluközösségekben élt és adózás helyett általános hadra kötelezhetőségével szolgálta a közösséget. II. Ulászló 1499-ben törvénybe foglalta a székelyek jogait és kötelezettségeit. Szapolyai János az adózó jobbágyok sorába kényszerítette a gyalogosokat, míg a primoroknak és a lófőknek "feudális típusú" kiváltságként biztosította az adómentességet. A korábbi státusz visszaállításáért a székelyek több ízben is fellázadtak, ám ezek többnyire eredménytelenek voltak. A XVIII. századra a korábban szabadságot jelentő katonai kötelezettség egyre terhesebbé vált a székelyek számára, s ezért önként lettek jobbággyá. A fejedelmek számára ez igazi érvágást jelentett, hiszen a székelyek adták állandó katonai haderejük több mint felét. A katonaság lemorzsolódását Bethlen Gábornak sem sikerült megállítania, így rendszeres állami adót vetett ki a székelyekre, ami csak még inkább rontott a helyzeten, hiszen nagyarányú elvándorlás vette kezdetét.