– Ő nem nagyon. – Azt hiszem, életunt – felelte társam. – S ezenkívül egy kis gyomortágulása is van… – Megengedi, hogy megpróbálkozzam véle is? – Vigyázat, mázolva! – mondotta társam. – Hogy-hogy mázolva? – Mert harapós – mondotta. Durva, mint a pokróc. S ezenfelül vitiuma is van… Mindenféle fene baja van… – Úgy? Fene baja? És ki állapította meg mindezt? – tudakoltam. – Én – mondotta társam. – Úgy? – gondoltam. Walter is hát helyeselt neki, folytatta. Megkérdeztem gyorsan Waltert. – Fészkes fene – mondta mérgesen. – Egy ökör – mondta gyűlölködve róla. – Extraszisztolék és gyomorsav – rendelkezett a maga rövid módján. – S mindez idegesség… – Jó. Más nem történt aznap. A poggyászommal éjjel érkeztem meg, s jól aludtam, bizakodóbb voltam… Nagyot fohászkodtam Istenemhez, adna nagyobb csendet, olyan szerény leszek ezentúl, úgy meghúzódom… Másnap Walter megint dühösebb volt, rögtön láttam rajta. Nem szólt ugyan… még a köszönését is lenyelte szinte, de hogy nyomja valami a begyét: szemmel látható volt.
– Akkor egyszerűen nem értek egy szót sem azokból, amiket ön mond, fiatal ember – jelenté ki kesernyés, csalódott hangon. – Majd elbeszélem útközben. Intett a suhancznak, hogy maradjon el és csak messziről kövesse őket. Így mentek karonfogva, le a völgynek, a borókaillatos erdei úton, miközben Tarnóczy elmondott őszintén mindent, miként került az ő menyasszonya a Besztercze ellen induló Pongrácz István kezébe túsz gyanánt, Estella helyett – s hogy az egyedüli mód hozzájutni, az Estella visszavitele. Pál báró egészen nekiderült arczczal helyeselte tervét és így szólt: – Valóban, igen praktikus gondolat, de félek, hogy a fiam nehézségeket fog csinálni. Ő, tetszik tudni, nagyon megszokta a szegény teremtést annyi év óta… Ah, ők meglehetősen össze vannak fűződve. – Tehát azt hiszi a báró, hogy hasztalanul jöttem? – No, no, azt épen nem mondanám, hanem hogy… – Legyen, kérem, őszinte hozzám. – Hogy lesznek különféle akadályok. – Hát teszem azt, hogy csak egyet említsek, Estella ez idő szerint a házvezetőné tisztét teljesíti.
– Csak küldje be! Hát bejött Ágota. Takaros kötény volt elébekötve, haja karikában, – tiszta, rendes kis kölök. – Lám, honnan van ily szép kötényed? – kérdeztem, amikor lehajolt, hogy kezet csókoljon. Piros lett: – Kaptam – mondta. – Kitől kaptad? – Félig kaptam, félig loptam… – Ej, ne mondd. – Nem szabad lopni, doktorkisasszony? – kérdezte rögtön. – Nem tudom, én nem tudom. – Hát mit csinálnék, doktorkisasszony? Ezért a kötényért én nagyon megszenvedtem ám. Hetekig cipeltem egy rossz, beteg fiút – jó nehéz volt, vagy nyolc kiló, – s mit adtak érte? Semmit. Három kiló burgonyát meg egy kötényt… – No és? – A kötény rossz volt, éppen mosás is volt náluk, kicseréltem… nem jól tettem, doktorkisasszony? – Én nem tudom, kislányom, honnan tudnám én, hogy mi a jó, vagy mi a rossz? Majd elválik. – Én árva vagyok – mondta. – Ezt tudom. És miből élsz? Hát elmondta, hogy miből él. Ott alszik, ahol éppen egy kis kisegítés van, s ha nincs ilyen, hát ágyra jár és mindenfelé, ismeri őt már az egész külváros… és ez is jó.
– Szerelmes vagyok, doktorkisasszony, halálosan szerelmes – sikoltá, majd elnémult, rámvetette beszédes nagy szemeit… Hát mit csináljak? Felírtam egy bécsi címet néki, próbálkozzék ott, egy obskurus kollégám címét, – erre megnyugodott kissé. Azt is elintéztük, hogy a betegsége alatt én fogom kezelni… Barátságos lett mindezután, akár egy cica. Letérdelt a székem elé, s ráfektette kedves fejét ölembe. És duruzsolt. És egyre beszélt, beszélt… Hogy ő tudja ám – már bocsássak meg, – régen tudja, hogy én akármilyen szigorú is vagyok, én is szerelmes vagyok ám… s akarom-e, megmondja-e kibe? – No? – kérdezem szelíden. – A röntgen vezetőjébe, Georg von C. -be, igaz-e? Hogy eltalálta-e? Mert néki van szeme… – Én, doktorkisasszonyka, látok, van szemem, hallok egy szót, és kétszer annyit tudok rögtön. – Kicsit elpirultam, bizonyára. – S hol hallotta ezt az egy szót? – kérdem tőle ugyanolyan szelíden. – Ezt Danieli úrtól… – Kitől? – kérdezem, s valóban majd elvisz az ördög csodálkozásomban… – Danieli úrtól – ismétli.
Akarom, hogy felelj… – Hát azért, bácsika, hát azért, mert én még -102- nem vagyok nagy leány. Hiszen még én kicsi vagyok és… és… – Értelek, azt akarod mondani, hogy én meg öreg vagyok. Persze, hogy persze. De iszen én ezentúl is csak apád maradok, te kis csacsi. Apád, aki rólad gondoskodik. Miattam azt szeretheted, akit akarsz, én csak a nevemet adom, én csak egy áldozatot hozok neked… Jó lesz-e igy? Egy-két lépést mentek szótlanul, éppen a halottasház kerítéséhez értek már, a néni árnyéka még mindig ott lépkedett, ott suhogott a leányka balján. – Nos, jó lesz-e? – kérdé újból Klivényi türelmetlenűl, míg elől Kubikné a kapuajtócskát nyitogatta, – mi a feleleted, Apolkám? – Ez! – kiáltott fel hirtelen elhatározással. De már akkor kirántotta karját a Klivényiéből s rohant, rohant lélekszakadva az éjszakában. Kip, kop! dobogtak a kövek kis czipői alatt, a merre futott. Az irnok alig birt szóhoz jutni meglepetésében. – Megállj, megállj! – ordítá azután. És ő is utána iramodott. De poczakos teste nem volt a futásra berendezve, meg-megállt kifújni magát, biztató szavakat hangoztatva utána: – Hiszen csak tréfáltam!
De ez még mind semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni! Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon czifra, sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka huszárruhában, mind magyarok s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A nagy kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó szökő-kutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, exotikus növények köröskörül; drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak. Csak egy királyleány ragyoghat, dúskálhat ilyen pompában. Ámbátor tetszett ez a Gáspár úr Miloslav fiának is, aki épen vakáczión volt otthon a prágai egyetemről s igen jól érezte magát a feslő bimbók, bakfischek között. A jogász urat eleget ingerelték az ösmerősök az apja ellen: «Megőrült az öreged, mindenedet elveri arra a fruskára!
Magyarázatra szorulna például, hogy egy (minden bizonnyal gusztusos) helyet miért neveznek el éppen Lompos Farkasnak (VIII., Mosonyi utca), \'sz egy ilyen állat, hogy ne evezzünk nagyon messzire, különösen zárt térben, mint amilyen az étterem is, igen büdös. Valljuk be, nem kelt kifejezetten nyálcsordító képzeteket a Pocakos Lakatos (Soroksári út) név sem. Megemlékeznék még a Vak Elefántról (Krúdy Gyula tér), amelyről megint csak nem hiszem, hogy bárkinek beindítaná az emésztőnedveit, és a Borozó a Bakegérhez-ről, (VI., Jókai u. ) amelyről szintén nem, azaz sem. A trendeket figyelve az látszik, hogy a fennhéjázás soha el nem múlik, nyilván, mert soha el nem múló igény van rá. A befutó a Bourbon Garden (II., Zilah utca), ami akkor is húha, ha netán nem a nagy dinasztiáról, hanem egy bizonyos fajta viszkiről van szó, mert azt is a nagy dinasztiáról nevezték el, nyilván. A másik favorit az Arany Kaviár, amely kétszer vág mellbe. Megy az ember az utcán, hó végén, penészes kiflicsücsökkel a szájában, és azt látja, hogy kaviár, de ez nem elég, mert ráadásul még arany is.
– Elmehetek? – kérdé félénken az őr. – Állj! – rivalt rá Pongrácz. Megnézte figyelmesen és megdícsérte: – Jól tudsz állni, fiam, szép, egyenes tartásod van, hát csak állj. Ezzel ő maga elhagyta a termet és a folyosón keresztül az Apolka lakosztályába lépett váratlanul. Egy nagy asztalnál ült Apolka, épen uzsonnánál a tizenkét apró hölgyével. Valóságos pendantja volt a híres úrvacsora-képnek, csakhogy ez a Mária udvara volt. A szakállas apostolok helyén tizenkét sima pofácska tündökölt, tizenkét virágbimbó ült. Nevettek, vihanczoltak, Apolka felgyűrvén smaragdszínű bársony köntöskéje ujját, nehogy bepiszkítsa, ujjaival a tejes tepsi kormát kapargatta, mivelhogy éppen abban fáradozott, hogy bajúszt pingáljon az udvarhölgyeinek. Kész is volt már kettőnek s ez okozta a csattogó jó kedvet, derültséget. Galambok rebbennek úgy szét, ha a héjja lecsap, ahogy rémült sikoltozással szétfutottak a gyermekek -209- Isván gróf váratlan beléptére, csak Apolka sietett eléje nyájasan, kedvesen, ragyogó mosolylyal, mint egy édes hajnal.