- Egy örökkévalóságig üldözhetnélek, Grubitsch - dünnyögi Vész herceg, és megint visszacsúsztatja a királynőjét a tőlem balra lévő táblán, holott továbbléphetett volna vele, hogy sarokba szorítsa a királyomat. - Talán meg is teszem. - Gonosz örömmel elmosolyodik. - Az idő itt alig-alig ér utol bennünket. Megtehetném, hogy ez a játszma az örökkévalóságig eltartson. Válaszképpen kilépek oldalt egy paraszttal a bal szélső táblán. Csak úgy vaktában, ahogy a halálos fáradtság és rezignáltság engedi. - Tartok tőle, hogy így nem lehet lépni - közli Vész herceg, és visszateszi a parasztot az eredeti helyére. - De ezúttal elnézem neked. Lépj újra! - Miért nem fejezed be? - rikácsolom, és a parasztot felkapva a démonhoz vágom. A bábu beleragad arcának húsába. Egy percig hagyja, hadd maradjon ott, s gyűljön össze körülötte a vér, aztán lefeszegeti, és visszarakja a táblára. - Hálásnak kéne lenned, amiért húzom az időt - vihog, és ujját arca friss sebéhez szorítja, majd hosszú, szürke nyelvével lenyalogatja róla a vért.
Egy csótány lepottyan a fejéről, a hátára esik, majd visszafordul, és tüstént eliramodik. Artéria eltapossa. Elém tartja a talpát, hogy lássam a csótány elkenődött maradványait. Gonoszul nevet. Fogak csattogása a hátam mögött. Vér és rothadás bűze. Véna. Mindjárt elér. Artéria felszisszen - ő is részt akar venni a vérfürdőben, de óvatos. Nem hagyja el az őrhelyét. Nyilván úgy véli, jobb, ha áll, és figyeli, amint Véna végez velem, csak aztán veti majd rám ő is magát, s hagyja őrizetlenül az ajtót. Érzem, hogy a két démon fél attól, aki oda-fönt van. A csatlósainak nevezte kettőjüket - ez azt jelenti, hogy ő a gazdájuk. Véna megböki a hátamat a pofájával. Mélyről jövő torokhangon felmordul. Nincs tovább. Végem van. Hulla vagyok, akárcsak anya, apa és... - Nem! - ordítom, megriasztva a démonokat. Bevillan az ajtó kemény fáját átszakító telefon képe, majd rögtön utána az a hihetetlen gyorsaság, amellyel Artéria mozgott. Tekintetem rászegeződik a kutyakijáratra. Túl kicsi, semhogy kiférhetnék rajta, de most nem gondolok erre.
De végül az öreg Bart rájött Vész herceg legfőbb rögeszméjére, amelyet... Torokhangú ordítás fojtja Dervishbe a szót. Bill-E áll a ketrecben, rázza a rácsot, dühödten vicsorogva üvölt, nyelve vadul csapkod ide-oda tátott szájában, sárga szemgolyója gonoszul villog keskenyre húzott szeme résében. - Bill-E! - kiáltom torkomszakadtából, s felugorva meglódulok a ketrec felé. - Nyugalom - kapja el a karomat Dervish. - Emlékezz arra, amit mondtam. Megöl, ha túl közel merészkedsz. Dermedten bámulom a rekedten ordítozó Bill-E-t, aki két kezével rángatja, lábával rugdossa, fejével veri a rácsokat, de a szeme mindvégig Dervishre és rám szegeződik. - Megismer bennünket? - kérdezem sápadtan. - Nem - feleli Dervish. Bill-E elengedi a rácsot, és undorral elfordul. Botladozva elindul a szarvas felé, amely egész testében reszket a félelemtől. Megáll, szája kegyetlen vigyorra rándul. Szimatolva, morogva körözni kezd a védtelen állat körül. Aztán ráveti magát a nyakára. Karmával, fogával hasítja. Dől a vér.
Mondtam neki, hogy nem normális, de... na jó, nem akarok itt magamból hőst csinálni... de Bill-E mégiscsak az öcsém. Anya és apa az életét kockáztatta, hogy Gre-tet megmentse. Úgy gondoltam, tartozom valami hasonlóval Bill-E-nek. Így hát kiálltunk Vész herceg és két gonosz, vérszomjas segédje, Artéria és Véna ellen. A játszmában felülkerekedtem, bár inkább a szerencsém, mint a stratégiám miatt. A démonmester fuldoklott a dühtől, de a szabály az szabály. A meggyógyított Bill-E-vel együtt visszatérhettem tehát a valóság világába. Dervish pedig szügyig merült a Démonvilág poklába, ahol az életéért mérkőzött a sátáni herceggel. Nem tudom pontosan, mi történt odaát, hogyan csaptak össze, miféle borzalmakon ment keresztül Dervish, hogyan telt az idő, és mi módon aratott végül győzelmet Vész herceg fölött. Több mint egy évig őrködtem a teste fölött egy csapat ügyvéd (a nagybátyám rengeteg pénzéért még hídba is lementek volna) és Meera Flame, Dervish egyik legjobb barátja segítségével. Folytattam az iskolát, helyrepofoztam az életemet, és pesztráltam Dervisht.
- De te lefitymáltad a játékot is meg engem is. Ezentúl szemmel tartalak, Grubitsch Grady, és ha egyszer is... - A nevem Grubbs - vágok a szavába nyersen. Könnyes arcomat törölgetve lépek egyet felé. Húzz vissza, de gyorsan a saját világodba, te szemét, és tartogasd a fenyegetőzésedet annak, akit érdekel! Egy pillanatra úgy tűnik, hogy minden szabályt felrúgva ízekre fog szaggatni. De aztán csak rám vicsorog, majd sarkon fordul, és beugrik a hálókból szőtt tölcsérbe. Egy villanás. Körülöttem minden vörössé válik, aztán elsötétül. A pókhálók elhalványulnak. A tölcsér eltűnik, mintha ott se lett volna. Lassan helyreállnak a falak, a fejem fölött újra ott a mennyezet. Vége. A változás Fásultan teszem a dolgom. Fölszaladok a házba új gyertyákért. Aztán összesöpröm a törmeléket, a törött sakktáblákat és sakkfigurákat. Módszeresen. A legutolsó darabkáig és szilánkig. Kupacokba rakom a falak mentén. Muszáj csinálnom valamit. Nem szabad folyton a sakkra vagy a küzdelemre, vagy Dervishre gondolnom.
- förmedek rá. - Bill-E nagy lélegzetet vesz. - Azt hiszem, ezek az emberek, itt, ebben a könyvben, alakváltoztatók voltak. Azt hiszem, a lycantropia évszázadok, talán évezredek óta öröklődik a családunkban. Azt hiszem, a nagybátyád - az apám - is alakváltoztató. Azt hiszem, Dervish farkasember. Egy elmélet - Te megőrültél. Leviharzom a lépcsőn a földszinti nagy terembe. Bill-E futva jön utánam. - Teljesen világos - mondja, miközben elém ugrik, és elállja az utamat. - A harapásnyomok. Az, ahogy az állatok középen fel vannak hasítva. Miért gyűjti a dögöket, és miért hamvasztja el őket? Azért, hogy eltüntesse a bizonyítékot! - Őrültség! - kiáltom újra, és félrelököm az útból. - Nemrég még azt mondtad, hogy Dervish az apád, most meg azt állítod róla, hogy farkasember! - Mi köze egyiknek a másikhoz? - kérdi. - A farkasemberek normális emberek, leszámítva a holdtölte körüli időszakot. - Teljesen elment az eszed! - kiáltom, s az ajtót feltépve kilépek a jótékony napsütésbe. - Ez a huszonegyedik század.
Apáról és Gretről van képed, de rólunk nincs. - Ó - elfintorodik. - Tévedtem. Tudod, szinte mindenki a fiatalok felől kérdezősködik. A fotók és a portrék mindegyike halott családtagot ábrázol. Úgy szeretem föltenni őket a falra, ahogy életük végén néztek ki, így a fotók többsége röviddel a haláluk előtt készült. A családunk múltja tragikus - sokat közülünk fiatalon öltek meg -, ezért látsz odafenn oly sok serdülőkorút. Megtörli a száját a szalvétával, amelyet aztán gondosan összegöngyöl, és félretesz: - És hogy Sharon miért nincs köztük? Egyszerű - házastársak nem kerülnek föl. Mindenki, akit azokon a falakon látsz, vérrokon. Ez családi hagyomány. De rengeteg képem van róla, ahogy Calről és Gretről is. Végignézheted az albumokat. - Talán majd később - mosolygok. - Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy nincs semmiféle titokzatos oka annak, hogy nem raktál föl minket a többiek közé. - En mindig nyílt és őszinte vagyok, Grubbs - mondja Dervish, majd belekortyol a kávéjába, de közben nem veszi le rólam a tekintetét.