Ugyanakkor országjárása során megismerkedik a nemzet sorsával, bizonytalansággal és a feszültséggel, amit a merániak jelenléte okoz. Ezt az élményt erősíti egyik oldalról Petur bán, aki a nemesség hatalmából való kiszorítást sérelmezi. Tiborc még a parasztság elnyomorodásáról szól. Ez a szál a békétlenekhez kötné Bánkot. Ez a két szerep tehát valahogy egyensúlyt termet, ami mindaddig fenn áll, amíg Bánkot férji, férfiúi, mivoltában Ottó meg nem alázza Melinda megbecstelenítésével. Tisztességes, királyhoz hű, de ugyanakkor szenvedélyes és indulatos. Miért következik be az összeomlása? Mert nemcsak a királynő megöléséért kell bűnhődnie, nemcsak Melinda halálát kell feldolgoznia, hogy eltaszította magát Melindától, és hogy Melinda tragikus áldozat lesz. Annak az elszabadult indulatnak az áldozata, amitől Bánk meg akarta védeni a nemzetet. Endre egy belső dillema után nem vitatja a tett jogosságát, de a következmények alól nem menti fel Bánkot. Gertrudis: első a királynői szerep. Nem közjogi méltóság, de a szerep mégis megköveteli a fegyelmet, az önmérsékletet, el is utasítja Ottó tervét.
a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a néma békét. a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz. Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Ez szülte a modern költészet úgynevezett laza jambusait, amiről már Nemes Nagy Ágnes is ír. Lehet az, hogy Babits Csokonainak erre a verstani munkájára (is) gondolt, amikor az előző véleményét leírta? Mert szinte ugyanarról beszélnek. Arról, hogy elég, ha a sorok jambikusságát vagy trochaikusságát a rím biztosítja be. Ám az is lehet, hogy inkább úgy áll a helyzet, hogy Csokonai a rímes-blokkba betette a jambusi és trocheusi időmértékes sorokat is, ám erről elfelejtette figyelmeztetni az olvasóját, aki mindezt a mértékes-részben várta volna, amiben ezek szerint valószínűleg a kötött verslábakkal dolgozó, rímtelen strófák taglalása került volna. Felvetődik akkor a kérdés, hogy hová kerültek volna mondjuk az anapesztikus, vagy daktilikus vagy jónikus etc. lábakkal dolgozó rímes versek Csokonai elképzelése szerint? De visszatérve az első kérdésre, itt mégis csak a rímekre és nem a sorokra érti szerzőnk a jambikusságot vagy a trochaikusságot. Hogy ez mennyire így van, az itt is tetten érhető: "A lejtő sorokat a bukókkal váltogatom, úgy, hogy egy darabig mind lejtő, azután egy darabig mind bukó…" Ha sorokról beszélne, és nem csak a rímekről, akkor ez elképzelhetetlen lenne, hiszen nincs olyan vers (vagy nem nagyon van, kivéve néhány időmértékes strófa sorát), ami a jambusi sorokat a trochaikusival váltogatja.