Gyertek! " Zsolt összepakolt, de Laci ezúttal sem volt lelkes: "Várjunk még, nem olyan biztos ez a dolog. " Vártak. Zsolt egyre feszültebb lett, elindult volna, ha Laci nem fogja vissza: "A háromórás rádióidőnél döntünk", javasolta. Koppány lelkesedése három órakor sem csökkent, buzdította társaságot. "Mindjárt fenn vagyunk. Már látom a sziklás részt. " De Laci a kedvező hírek ellenére sem szánta rá magát az indulásra. Zsolt duzzogva, de letett a mászásról. Rendben, majd a következő hajnalban indulnak. Vagy ki tudja? Érezte, hogy kicsúszott az irányítás a kezükből. Az első néhány hét biztató eseményeit a teljes bizonytalanság váltotta fel. Várták az időjárási ablakot, úgy emlegették a könyvekből, statisztikákból ismert néhány napos stabil időt, mint valami különös istenséget. Koppány az esti rádiózásnál is optimista volt, bár még az előzőnél is ziláltabb tábor fogadta őket. Mindkét sátrukat megrongálta a szél, de az egyikbe azért be lehetett költözni. Az előretolt alaptábor konyhasátrában aznap este elmaradt a szokásos tervezgetés.
A kagylókból és kopott rézpénzekből formált kör fölött hosszú, fonott hajú emberek ültek, és közönyös arccal figyelték az eredményt. Mintha ők nem, csak a véletlenek játszottak volna. Mintha nem lett volna érdekes, ki nyer, de nem lett volna érdekes az a két fiatal kínai katona sem, akik elhaladnak mellettük. Az erőszakosan kéregető gyerekek és nők azonban arról tanúskodtak, hogy a tibetiek itt már tudatára ébredtek: létezik más étel, mint a tradícionális árpaliszt és a jakvajas tea keveréke, és hogy a gazdagságot nem feltétlenül a szép jakcsorda és a derűvel szemlélt élet jelenti. Tingribeli tartózkodásunkra mégsem a borongós gondolatok nyomták rá bélyegüket. Néha, mikor a szél szétkergette a felhőket, hívogató, fehér csúcsok jelentek meg a látóhatáron. Köztük az egyik, nem a legnagyobb, nem is a legimpozánsabb, csak egy a sok közül, az Everest volt. S ahogy kisereglettünk a házak mögé, már érezhető volt: nem vagyunk többé lézengő rockegyüttes. A hegy egyszeriben elfoglalta az őt megillető helyet tudatunkban.
Ötlépésenkent meg kellett állnia szuszogni, már talán többet állt, mint amennyit gyalogolt. Meddig bírja így? És meddig mehet még felfelé? Nem maradhat kinn éjszakara, legyengült állapotában nem biztos, hogy átvészelne egy szabad ég alatt töltött fagyos alvást. "Öt óráig mászom", mondta hangosan. De lehet, hogy csak gondolta. "Bárhol is járok, akár a csúcs közeléből is visszafordulok. " Az elhatározás nyugalommal töltötte el. Egyetlen biztos pontot tudott meghatározni magának, és azt meg is tette. Ha rajta múlik, estére eléri a bivakot. Ismét gyorsabban haladt járhatóbb lett a felszín, palás, töredezett terepen mászott. Háromkor megállt, és a főzőt is elővette. Míg olvadt lábosában a hó, arra gondolt, mit mondanának a többiek, ha látnák csúcstámadás közben levest kavargatni. Mosolygott. Mindig ellenezte, ha valaki ilyen felesleges módon fecsérelte el az időt. Most azonban minden sejtje követelte az energiát. Feljebb irányt vesztett, nem tudta, merre kellene mennie, találomra haladt, mindig a legmagasabb pont felé.
Attól kezdve, hogy megpillantottuk, az Everest beköltözött minden mondatunk mögé, és beszélgetéseink e pillanattól fogva szükségszerűen itt kötöttek ki. 3. Az alaptábor érkezésünkkor nem volt több barna hegyhátak közt húzódó morénamezőnél, amelynek egyhangúságát csak északi irányban törte meg az Everest fehér tömbje. Félórával később dobozok százai hevertek körben, hogy az embernek az a furcsa érzése támadhatott, mintha lakása teljes berendezését költöztette volna ki egy kietlen kőmezőre. Az érzés pedig akkor teljesedett ki, mikor a teherautók és a dzsipek visszafordultak, és eltűntek egy domb mögött. Elcsendesedtünk. A megérkezés, a látótávolságba került, konkréttá vált feladat és a hegyek méretei összezavarták, elbizonytalanították néhányunkat. Őszi legyekként bóklásztunk a felszereléshalmok között, találomra kibontottunk néhány ládát, egyesek kabátokat kutattak a mind hidegebb időben. A központilag meghatározott útiterv végére érve irányt vesztettünk. Aztán kibontottuk konyhasátrat.
A Disteghil Sar szemrevételezése után csak Zsolt és Dékány tartott ki az eredeti terv mellett. Huba és Laca a völgy túloldalán választottak egy 7000 körüli, havas lejtőkkel körülvett csúcsot, Koppány és Péter pedig továbbra is az Ambarin Sarra vágytak. A Disteghil Sar nemcsak meredek oldalaival riasztotta el a többieket. A veszélyes, mozgásban lévő gleccserre egyiküknek sem volt kedve még egyszer visszamenni. Zsolték is el akarták kerülni a hegy és a gleccser közötti, baljós szakaszt. A jégmezőn keresztül indultak a hegy felé. Mintha óriások birodalmába csöppentek volna. Házakat is elnyelő hasadékok peremén sétáltak, hóhidakon egyensúlyoztak. Egymásra dőlt jégtornyok darabjain mászták át a több méter magas lépcsőket. A labirintus néha zsákutcába vezetett, minden oldalról sötét fenekű hasadékok, vagy áthajló falak állták útjukat. Az elvarázsolt jégmező fárasztotta őket, és közben alig haladtak. Nyilvánvaló volt, hogy a nehezen megfejtett útvonalukat visszafelé nem fogják megtalálni. Képtelenség volt megjegyezni a zegzugos járatokat.